Töredékek a múltból

Nálam jóval fiatalabb rokonnal került szóba az a kérdés, hogy is lehet röviden mesélni arról, milyen is volt a rendszerváltás előtti világ. Nehéz elmesélni, milyen a hangulat még egy "puha" diktatúrában is- ezért egy jellemző példát hoztam fel a saját életemből.

Általános iskolás voltam (hahó, nyolcvanas évek!),és a mindennapjainkban éltük az akkori meglehetősen szerény életet. Az egy baromság, hogy "akkor mindenkinek megvolt mindene". Nagy szám volt, ha az utcában valaki autót tudott venni (ma összeszalad a szomszédság, ha valaki beáll a ház elé egy új Suzukival vagy Daciával?), és hogy az hogy ment, megállna egy önálló sztorit. Előre befizetted a teljes árat(!), azaz te hiteleztél az egyetlen autókereskedéssel foglalkozó vállalatnak, a Merkurnak, és aztán a menőbb autókra vártál 3-4-5 évet. És ez a "menő autó" kocka Ladát jelent, még mielőtt valaki másra gondolna.

Na de nem ez a sztori. Az iskolában, ahogy most is, voltak stréberek meg bajkeverő, problémás gyerekek. (Szégyen vagy sem, én inkább voltam az első kategóriában, és talán még nagyobb szégyen hogy ezt nem bánom.) Reggelente volt csapatgyűlés, amikor felsorakozott a teljes tanuló ifjúság, és aztán vagy bejelentettek valami fontosat, vagy nem.

Egyik nap dörgő hangú szónoklatot mondott az egyik tanárunk. Mindannyiunk előtt lehordta mindennek az egyik 9-10 éves srácot, iskolatársunkat, aki szörnyű, már-már felfoghatatlan dolgot követett el, amiért természetesen megkapta az igazgatói intőt is.

És hogy mi volt a bűn, amiért nyilvános megszégyenítés járt? Az ország élén álló MSZMP főtitkárt, Kádár Jánost nyilvánosan Kádár Jankónak nevezte! Tudom, hülyén hangzik egy mai fiatalnak, hogy valakinek az kettőbe törheti a sorsát gyerekként, ha még csak nem is különösebben gúnyos becenévvel illet egy politikust, de akkor ez is előfordulhatott. Nem zárták börtönbe se őt, se a szüleit, de hogy könnyű sorsa nem lett, azt garantálom. 

Na, hát nekem ez a kommunizmus, amiben még a kevésbé szigorú diktatúrában is olyan szabályok közt éltünk, amihez hasonlót a mai gyerekek el sem tudnak képzelni. Szerencsére! Nem is sírom vissza egy percig sem azt a világot, és kiröhögöm azt is, aki nosztalgiázik utána. Sírjatok csak bátran Kádár Jankó után, én megvagyok nélküle...

Mindig is ezer oka volt annak, hogy ifjúsági táborban kötött ki valaki. Amikor én elvetődtem egy ilyenbe, egy szűk réteg a támogatás lenyúlásában volt érdekelt, sokan a piálásban, páran pedig valamiféle szakmai munkában utaztak. És persze mindenki szívesen beszállt volna a csajozásba, pasizásba.

Én a kilencvenes évekről beszélek, de gyanítom, az átkosban is kulcskérdés volt az ismerkedési lehetőség megléte egy fiataloknak szervezett táborban. Olyan kis aranyos, amikor valakik gyönyörű eszmékben hisznek, őszinte hittel tervezik a kulturális programokat, miközben a táborba készülő lányok izgatottan válogatnak a legmenőbb cuccaik között.

Hiszek benne, hogy egy igazi tábor mindig a csajokról szól. A pasi az csak annyi, amennyi, de egy nő érzelmek széles skáláját válthatja ki nem csak a srácokból, de a többi nőből is. 

A mi táborunkban is volt egy lány, akire oda kellett figyelni. Bevallom, nem emlékszem se az arcára, se a nevére (ezer éve volt, nincs bennem semmi szégyen emiatt), de a többieknek a létére sem. (Ez vélhetően kölcsönös, én sem emlékeznék magamra, ha nem szembesülnék az arcommal időnként a tükörben.)

A csajnak híre volt, az edzőteremben ahova járt udvariasan megkérték, öltözzön fel rendesen, mert a melleit alig takaró felső felcsúszott fekvenyomás közben, és a rajta kívül szinte kizárólag pasikból álló közönség tagjai nem tudtak nem oda nézni. Szexizmus? Bizonyára. De a ruhaválasztás nyilván nem volt véletlen. Azt nem mondom, hogy könnyen kötött alkalmi ismeretségeket, de megértettem, ha valaki meg volt erről győződve.

No mindegy, a táborban bizonyára akadt, aki megkörnyékezte. A magam részéről nem a menjünk be a parkett közepébe csípőt rázni és lányokat bolondítani típus vagyok, ha buliról van szó, inkább egy vagy több sörrel kötöttem akkoriban is közeli barátságot. Nyilván az unalmas lúzer kategóriába soroltak be, és talán ez igazán azóta sem változott, bár mondhatom, hogy inkább unalmas, sztoikus lúzer vagyok mostanság, tehát teszek rá, ki mit gondol rólam.

A csajra páran nyilván rámozdultak, legalábbis este, amikor a meglepően olcsón adott piának köszönhetően oldottabbá vált a hangulat. Azt kell mondjam, egy ilyen közegben könnyen elkelnek a kevésbé népszerű lányok is, mindez csak ital kérdése, és mint fentebb említettem, abból sok volt, olcsón.

Napközben meg jött a szakmai program, például műveltségi vetélkedő. Szerénytelenség nélkül állíthatom, a tábor általános színvonalához képest ebben igen jól teljesítettem. (Erről annyit, hogy véletlenül keveredtünk oda, de amikor kiderült, mindenki másnál magasabb végzettségem van, egyből a vezetőségbe választottak. Ez plusz munkával nem járt, viszont az olcsó italból ingyenes lett, és én örömmel vállaltam a kihívást.)

Nem tudtam nem észrevenni, hogy kivételesen sikert arat egy szép lánynál az, hogy nem esik be a fejembe az eső. A tábor üdvöskéje kedves volt velem, beszélgettünk, de bizonyos megérzéseim ellenére sem tettem semmit. Remek cimborám, amikor megosztottam vele ezt a benyomásom, kinevetett, mert tudva tudta, a lány azért más karakterekben szokott gondolkodni. Aztán másnap gondterhelt arccal mesélte kedves barátom, hogy váratlan dolog történt: a lány azt mondta rólam, hogy nem vagyok ugyan jóképű, viszont nagyon okosnak gondol és ez megszépít a szemében.

Az ember nyugtázza az ilyesmit, elkönyveli a sikert, és aztán döntéshelyzet előtt áll. Én pedig azt tettem, amit minden hozzám hasonló arc: nem próbáltam élni a lehetőségekkel. De sokkal vagányabb, ha azt mondom, hogy még annál is okosabb voltam, mint azt a lány gondolta. A rövid szavatosságú tábori kapcsolatoknak köszönhetően különös járvány ütötte fel a fejét: a herpesz. Mondani sem kell, a csajnak is volt. A vezetőség bizonyos tagjainak is. A haveromnak is.

Nekem viszont nem. Utólag aztán mi marad? Egy kétes értékű (bár kétségkívül nem kikényszerített) bók, miközben szebb valójában nem lettem. Lehet, hogy mégiscsak inkább a herpeszt kellett volna bekockáztatni, és ennek a sztorinak is vagányabb lett volna a vége? Végülis mindegy. Csak nézőpont kérdése, mit könyvelünk el sikernek- nekem ez is az volt, és abból olyan kevés van az ember életében...